Elhangzott a Szolnoki Bronzszobrászati SzimpóziumTizenegyes címmmel megrendezett kiállításán
Parthenón-fríz Terem, Epreskert, Budapest
2025.02.04.
Egy megnyitószöveg sokféleképpen kezdődhet. Pár hete dilemmáztunk a szimpózium tagjaival a megnyitó kapcsán. Egy rövid online egyeztetés után a mesterséges intelligenciát segítségül hívva kiderítettük, hogy mit tud rólunk, azaz a Szolnoki Bronzszobrászati Szimpóziumról a chatgpt. Ez a bő féloldalas szöveg olyan mélyenszántó volt, hogy inkább szlovák nyelvre fordíttattuk szintén a chatgpt-vel, méghozzá örmény akcentussal, amit fonetikusan le is írt. Elvileg ezt a szöveget kellett volna - Gálhidy Péter felajánlásaként - egy sörért felolvasnom. Az önök szerencséje, hogy ezúttal nem ezt olvasom fel...
Szóval: Egy megnyitószöveg sokféleképpen kezdődhet. Például úgy is, hogy az elején elhangoznak a legalapvetőbb információk, hogy tudni lehessen miről van szó: A Szolnoki Bronzszobrászati Szimpózium tizenegyedszer került megrendezésre a Szolnoki Művésztelepen tavaly nyáron. Idén Kulcsár Írisz és Kotormán Norbert szobrászművészek voltak a vendégeink. A további résztvevők az alaptagok, Baráth Fábián, Boros Miklós János, Gálhidy Péter, Gergely Réka, Gilly Tamás, Révi Norbert és Szabó György szobrászművészek voltak.
Most Itt állunk a szobrász tanszék és a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik legjobb kiállítóterében az Epreskertben. Gilly Tamás, Baráth Fábián és én is nem is olyan rég (bár egyre régebben) itt folytattuk tanulmányainkat. A diploma utáni pár kalandos év után megfogalmazódott bennünk egy belső igény arra, hogy - részben pótolva az itteni együtt levés hiányát - a barátainkkal összefogva, segítve egymást lehetőséget biztosítsunk egymás számára arra, hogy egy kitüntetett két hétben találkozzunk egymással, közös eszmecserét folytassunk, és szobrászattal foglalkozzunk. Ez - fiatal felnőttként - az egzisztenciális problémák kellős közepén jódarabig szinte az egyetlen szoborkészítési lehetőség volt például számomra, de azt hiszem a kezdő csapatban ezzel sokan voltak így.
Verebes György festőművész, a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője a kezdetektől fogva támogatta a szimpózium létrejöttét. Így az a Művészteleppel azóta is szoros szimbiózisban létezik. Az első találkozásoknak Baráth Fábián és műterme adott otthont. Az öntőformák égetése és a bronzöntés a művésztelep galériájának és irodájának teraszán, mondhatni tábori körülmények között zajlott. 2018-tól a Szolnoki Művésztelep épületeinek teljes körű felújítása miatt a szimpózium 2 évig ideiglenesen egy régi iskolaépületben került megrendezésre. Ezt a helyet mi egymás között azóta is Csernobilnak hívjuk, ebből talán sejthető, hogy milyen hangulata lehetett. 2020-tól, a visszaköltözést követően, már az új műhelyépület ad helyet az alkotómunkának és az öntési folyamatoknak. A szimpózium eleinte a résztvevő művészek szabad idejéhez idomulva először a nyári, kora őszi időszakokban, míg az utóbbi években rendszeresen augusztus első két hetében kerül megrendezésre.
Ezen a ponton a közönség fiatalabb tagjaiban felmerülhet a kérdés, hogy miért sztorizik egy boomer itt ezekről a távoli, és múltbéli dolgokról. Így megpróbálom valamilyen szinten tisztázni a korkülönbséget. Vagy inkább pont ennek az ellentétét.
Az idő függvényében nehéz néha felfogni azt, hogy a Stonehenge 5000 éve épült, vagy hogy Michelangelo 16 évesen faragta meg a Lépcsős madonnát, vagy éppen azt, hogy ami itt és most történik, az holnap a múlt. Egy kapaszkodó mégis van, ha át akarjuk élni, fel akarjuk fogni: az, hogy egyidejű létezése van ezeknek: a lascaux-i barlangfestmények ebben a pillanatban is ott vannak, ahová kb. 15000 éve festették. A Mona Lisa ott mosolyog a falon 500 éve, és most is. És többek közt Kő Pál, Somogyi József szobrai is itt vannak, most az Epresben. Korunkból a vitathatóság miatt nem hoznék most példát, a vélemények viharában sokszor nehezen emészthető ez még. (ennek ellenére a banánt végül megették)
Ezt, amit egyidejűségként határozhatunk meg az idő és a képzőművészeti emlékek/jelenségek kapcsán, kis zenei áthallással összhangzatnak is nevezhetjük; és talán ez kulcsszó is lehet ahhoz, hogy hogyan határozhatja meg magát egy szobrász ma: Úgy, hogy összhangban érezhesse magát a világgal. Azzal, ami számára nem egyenlő az elméleti módon, kronologikusan felsorolt egymás elé és mögé kerülő történelmi, művészettörténeti emlékekkel, hanem azzal, amelyben folyamatosan érzi és tudja, hogy például a Willendorfi vénusz az van, hogy a Riacei bronzok vannak; léteznek. Hogy felsorolhatatlanul sok, kisebb és nagyobb, magas szintű emberi, vagy művészi igénnyel létrehozott tárgy összhangzatában (is) élünk. Innen nézve a kortárs egészen más jelentésű, vagy jelentőségű.
Más:
A bronzból készült szobrokkal kapcsolatban manapság sok esetben van egy negatív, sztereotip álláspont. Ez sajnos nem teljesen alaptalan a köztereken az elmúlt évtizedekben megszaporodó bronzgiccsek miatt, de ebbe most nem mennék részletesebben bele. Főleg azért is nem, mert hogyan is lehetne egysíkúan csak a mából kiindulni, mikor a bronzkor óta fennmaradt tárgyak, művek összességével együtt beszélhetünk az anyag kapcsán.
A bronz egy karakteres, egyedi anyag - többek közt - sokféle formaadási és léptékbeli lehetőséggel; hasonlóan a többi, szobrászatban használt anyaghoz. A kötöttségei adják a szabadságát. Ha értünk hozzá, azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Mondhatni (idézet): a szobrászat szabad szellemiségéhez, a szobrászat szigorú szabályain keresztül visz az út. És nem nehéz belátni, illetve inkább hangzatosabb, hogy minden tehetséges muzikalitás mellett is nagyon nehéz lenne például egy zongorán gitározni. De gitár nélkül is nehéz. És én például még nem hallottam olyan gitárosról, aki arra panaszkodna, hogy a hangszere akadályozza a zenélésben.
Mindemellett egy zenekari, vagy zenei összhanghoz szükség van minden ahhoz szükséges hangszerre és zenei tudásra. A bronzból készült szobroknak épp így van helye a képzőművészetben. A képzőművészetnek pedig a kultúránkban. Egy szimpóziumnak pedig azért is van helye a képzőművészeti életben, mert a baráti, szakmai összefogás megerősítést tud adni az ember saját hitében.
Záróképként:
Nyár van; kánikula. Állunk a bronzöntő műhely fedett-nyitott részében, várjuk, hogy önthető legyen az anyag; már csak pár perc. A formák beágyazva, minden szerszám előkészítve. Legalább 2 órája zúgnak az olvasztáshoz használt gázperzselők. 45-50 fok, mindenkin hosszú nadrág, bakancs, kabát, kötény, kesztyű, sapka, szemüveg. A helyzethez képest könnyed hangvételű taktikai megbeszélés folyik, hogy mi-hogy lesz majd sorrendben, kinek mi a feladata. Fábi biccent és karakteresen néz egyet a szemével. Kezdődik. Eltekerjük a reduktort. És Csend lesz. Olyan, ami csak ebben a helyzetben tud lenni. Felesleges beszéd nincs. Aztán kiemeljük a tégelyt, ami izzó, sugárzó forrósággal önt el mindent. Úgy történik minden ahogy kell, az öntőformák egyenként beöntésre kerülnek, miközben mindenki, aki ott van - a telítődő formák jellegzetes hangja, látványa közepette - koncentrált figyelemmel kíséri, hogy vajon ott bent a formában, a viasz után maradt üres térben mindenhová bejut-e az anyag? Miután megvan minden, mindenki leveti magáról a vastag védőruhát, és így már csak egy hűvös pince hidegének hat az augusztusi meleg. A homlokunkon csorgó izzadsággal, egymás szemébe nézve összemosolygunk, kezet fogunk. Minden rendben ment. Minden összhangban történt.
Kisoroszi
2025. február 3.
Boros Miklós János
.