MAG / Bartók 1 Galéria
A zalaszentgróti anyag kiállításmegnyitójára (vázlat)
Töltelékmondatok az elejére, bevezető helyett:
Engem Márk hívott. Így körülbelül már tíz napja a kiállításmegnyitóra gondolok. Elképzelem, hogy állok mindenki előtt, fokozódó lámpalázzal. Kezemben - ami remeg - leírva egy szöveg. (Addig erre még kitalálok valami megodást.) Mindenki figyel, kicsit izgul, hogy nehogy hosszú é s unalmas legyen. Én meg azon izgulok, hogy ne mondjak nagy marhaságokat. De mit is lehetne mondani?
Egy gondolat vagy inkább élmény, ami talán - sajátjaként - mindenkinek ismerős lehet.
Fáradt, álmos vagyok. Aludni akarok. Ehhez minden adott. Sötét van, fekszem betakarózva, fejemalatt párna. Becsukom a szemem és várom, hogy elaludjak. Nem sokkal ezután nyitott szemmel látok,körülöttem tér, színek. Élet. Mozgok benne, történések vannak. Felismerem, hogy álmodom, illetve álmodni kezdtem. Egy pillanatra még megszokott önmagamra tudok gondolni, ahogyan fekszem és alszom. Aztán átlépek, és onnantól kezdve már bármi történhet… Amire végül, amikor felébredek legtöbbször már nem emlékszem.
Egy rövid, szubjektíven-tárgyilagos helyszínrajz.
Villa Negra. Egy festőkből és szobrászokból álló társaság egy egykori, egyre romosabb állapotú iskolaépület tantermében és udvarán dolgozik nyaranként, rendszeresen már évtizedek óta. Puritán helynek tűnik elsőre. Az udvaron pottyantós budi. Mondjuk tandem; így lehet beszélgetni is közben akár, ha úgy alakul. Szabadtéri zuhanyzó feketére festett vizeshordóval. A hálószobákban matracok a földön. Az épület mellett, az északi oldalon a pihenéshez, beszélgetéshez, evéshez-iváshoz sörpadok. Pár nap után kibírhatatlanul kényelmetlen; kibírjuk. Térerő nem nagyon van, itt inkább a térnek van ereje. (bocs) Mert a zalai dombságban vagyunk, a várostól pár kilométerre tökéletes arányú tájban, szőlők, pincék, erdős részek. Nem messze a Zala folyó és laposabb, ligetesebb ártere. Hibátlan helyszín. Újra a művésztelepen. A festők a műteremben: finom olajfesték, lenolaj, festőszer illat, akvarellek, vázlatok, sokszor zene is, vagy beszélgetés; vagy mindez inkább együtt. A szobrászok koszosak, a dombon követ faragnak, visít a flex, száll a por egész nap. Néha csend lesz, megjelenik egyik-másik, az épületben keres egy jobb korongot, vagy vésőt. Ha már lejött iszik egy sört is. Közös beszélgetés kezdődik.
Itt megakadok egy pillanatra, hogy mi kerekedik ki ebből...de talán megvan. A biztonság kedvéért rá is keresek a neten:
Pontos definíció: "Komplementaritás (a lat. compleo, betölt, kiegészít szóból): két olyan valóság egymásra rendeltsége, melyek nem kizárják, hanem föltételezik egymást, annyira, hogy találkozásukkor egy új, harmadik (komplementer) valóság jön létre."
Nem csak két különálló alkotó, vagy nem csak az alkotók és a hely (vagy tér) egyszerű találkozásáról van szó, hanem együttes jelenség, a szimpózium valósága jön létre. Pár éve pont ezért olvastam fel Lázár Ervin A kék meg a sárga című meséjét a művésztelep aktuális kiállításmegnyitóján.
Közhelyes, de furcsa, zsúfolt, rohanó világunk van. Csak tegnap volt időm leülni, és írásban megfogalmazni a gondolataimat. Emlékszerű, ismerős érzés, ami így szokott lenni, így van, és a jövőben is ilyesmi lesz. Kezdem megszokni, hogy az élet ilyen (is). A művésztelepre lejutni is ilyen szokott lenni. Szervezés, logisztika, telefonálás jobbra-balra. Próbálunk teret nyerni az időben vagy időt nyerni a térben. Nehezen jön össze. Sőt, úgy érzem egyáltalán nem jön össze. Vagy mégsem? Becsukom a szemem. Fáradt, álmos vagyok. Szobrot akarok csinálni. Ehhez minden adott. Ott vagyok a szentgróti művésztelepen. Egyszer csak nyitott szemmel látok, körülöttem tér, színek. Élet. Mozgok benne, történések vannak. Felismerem, hogy alkotom, illetve alkotni kezdtem. Egy pillanatra még megszokott önmagamra tudok gondolni, ahogyan az élet fontosnak tűnő dolgaival foglalkozom. Aztán átlépek, és onnantól kezdve már bármi történhet…Amire végül, amikor felébredek legtöbbször jól emlékszem.
Ebbe a világba belépnek mindazok, akik együtt vannak a szimpóziumon és együtt látják, érzik azt a világot és egymást. Közös valóságban. Ennek a valóság-megélésnek az eszköze képzőművészet; így anyagba kerülve átemelhető ide az, ami ott történik, vagy mutatkozik meg. Helyesbítek. Ennek az élménynek, a közös valóságnak a kiállítás is a része. Ebbe a világba lépjen be mindenki, aki itt van, hiszen ezért is van a kiállítás.
Csapongva haladnak a gondolatok ebben a kis szövegben - ami inkább csak összetákolt skicc-szerű mondatokból áll - tér-idő, valóság-álom, festők-szobrászok, hétköznapiság és kiemelt helyzetek, alkotók-befogadók, mű és néző, meg a komplementer valóság...és talán túl sok az egyes szám első személy. …Ez így nem lesz jó.
Inkább megnyitom a kiállítást!
Kisoroszi, 2022. november 16.
Boros Miklós János
.